Saudade

20:30, repülőtér, a telefon szerint odakint 24 fok

Eljött hát ez a nap is, amikor repülőre szállok és elhagyom Rio de Janeirot, Brazíliát, és remélem, kellemes benyomást és emlékeket hagyok mindenkiben, akivel itt találkoztam. Legyenek brazilok, magyarok, amerikaiak, aussiek, vagy bármilyen nemzetiségűek.
Legalább egy határozott cél kialakult itt bennem: megtanulom a nyelvet. Van már pár szó, kifejezés, mondás a tarsolyomban, de ami most legjobban idevág, az a "saudade" - azaz a hiányérzet. Sokat tapasztaltam, tanultam itt és sok minden fog hiányozni (persze lesz, ami nem ;-)).
Mi az általános benyomásom az itteni emberekről?
Elsősorban az elfogadás szó jut eszembe. Ahányan vannak, annyi félék... annyi színűek, formájúak, kinézetűek, vallási és nemi beállítottságúak... és ez senkit nem zavar. Mindenki felé a legnagyobb tisztelettel és barátsággal fordulnak, nincsenek előítéletek.
A legjellemzőbb megnyilvánulása ennek, hogy már az első találkozásnál, ha bemutatnak valakinek, puszi (balra majd jobbra) és ölelés dukál. Nyilván nem a bolti eladóra gondolok, de a munka kapcsán megismert emberektől, vagy éppen pár nap után a ház portás bácsijától. Nyitottak, kedvesek, közvetlenek, ami engem egyáltalán nem zavar, nem zavart.
És pozitívak. Talán azért, mert "déliek", vagy mert van fantasztikus óceánpartjuk, vagy csak úgy. De panaszkodni ritkán hallottam őket (talán sosem), és a gyógyszer is csak 1-2 alkalommal gurult el egy-egy embernél olyan helyzetben, amikor mi már rég a hajunkat téptük volna. A "kiakadás" is inkább csak értetlenség és felháborodás volt, de sosem olyan formában, hogy azzal bárkit megbántottak volna. Mert itt az nem opció.
Sokaknak másunk sincs, csak az önbecsülésük, épp ezért tisztelettel fordulnak mindenkihez, és ezt el is várják. Ami nagyon rendben van. Teljesen más egy emberi kapcsolatot így kezdeni, minthogy az ítélkezés, előzetes feltételezett vélemény miatt már eleve handicapped van.
Úgy is fogalmazhatok, hogy a jelenben élnek, megélik a pillanatot. Ettől még persze felelősek, de nem siránkoznak a múlton, nem aggódják halálra magukat a jövőn (lásd a meg nem fogant gyermek és a káposztáskő esetét), élvezik, ami van. Hihetetlen pillanat, amikor a sofőrrel próbálod magad megértetni, ő ennek örül, összenevettek és felhangosít egy olyan számot, ami neki kedves, Neked énekel és elmondja, hogy arról szól, hogy az élet olyan, mint egy dal, egy show, ami nem érhet véget (O show tem que continuar - keressetek rá). És együtt "buliztok" a kocsiban.
Jó lenne ebből otthon is többet látni, és így éni - nem pedig azon aggódni, hogy akkor most hülyének néznek? Egyébként meg, kit érdekel?
Szóval, kedvelem ezt a hozzáállást és ez biztosan hiányozni fog. De azon leszek, hogy terjesszem otthon, mint egy jobbfajta "betegséget" :-)